A Shoah - a Holocaust - idején a nácik által megszállt Európában néhány zsidónak megmentettem az életét. Ez személyes kockázattal járt, mert amit tettem, homlokegyenest ellentétes volt azokkal a hatályos törvényekkel, amelyek minden bajért a zsidókat tették felelossé, lehetové téve az üldözésüket, a bántalmazásukat, az elhurcolásukat és a meggyilkolásukat. Tudtam, hogy ha rajtakapnak, nekem is osztoznom kell az üldözöttek sorsában. De tétovázás nélkül cselekedtem, és amit tudtam, megtettem a szenvedés, a megaláztatás, az igazságtalanság és a gyilkosság ellenében. Ezeket az embereket nem azért marasztalták el, mert tettek valamit, hanem mert annak születtek, akik voltak. Olyan okokból üldözték oket, amiket nem értettek, és ebben a helyzetben sem ok maguk nem védekezhettek, sem a gyermekeiket nem tudták megvédeni. Nem maradhattam közömbös. Jóllehet sem a rokonaim, sem a barátaim nem voltak, sot némelyiküket még csak nem is ismertem, de nem tudtam úgy élni tovább az életemet, hogy ne nyújtsak nekik segíto kezet. Meglehet, másképpen gondolkoztak, másképpen hittek, másképpen beszéltek és fizikai megjelenésükben is másmilyenek voltak, mint én, ezek a különbözoségek nem tudták eltakarni elottem, hogy éppen olyan emberek, mint én vagyok. Ellenkezoleg, ezekben a különbözoségekben magamra ismertem, mert tudtam, hogy az o szemükkel nézve én vagyok másmilyen. Ami emberi, az nagyon sokféle, s a személyek és a különféle csoportok közti különbségek emberi mivoltunknak a természetes velejárói. Amit más emberekkel tesznek, az olyan, mintha velünk tennék. Mindazért, ami körülöttem történik, részben én vagyok a felelos. Sikerült legyoznöm a csábító gondolatot, hogy semmit sem lehet tenni. És nem voltam egyedül. Bár nem sokan, de voltak mások is, akik a viselkedésükkel be tudták bizonyítani, hogy mindig lehet tenni valamit.

Természetesen féltem. Természetesen nem volt könnyu. Természetesen sokszor átfutott rajtam, milyen szörnyuségek történhetnek velem, és ilyenkor visszakívántam az elveszített kényelmemet. De ez az idoszak nem a panasz, a nosztalgia vagy a gyengeség ideje volt. Azonnal reagálni kellett az iszonyatra, ami körülvett. Jó búvóhelyet keresni, használható papírokat szerezni, elegendo élelemhez, pénzhez, orvossághoz jutni, elhárítani a minduntalan jelentkezo betegségeket és megoldani a problémákat, meggyozni másokat, hogy segítsenek, eltitkolni mindazt, amit teszek, azok elol a szomszédok, barátok, ismerosök és rokonok elol, akik feljelenthettek volna. Hazudnom kellett, embereket kellett megvesztegetnem, miközben ugyanúgy éltem az életemet, mint azelott, hogy ne keltsek gyanút senkiben. Tudtam, hogy le is bukhatok. Rendkívüli óvintézkedéseket tettem, és sikerült, ami nem mindenkinek, hogy meg tudtam menteni néhány ember életét, úgy, hogy közben nem kaptak rajta.
Amit tettem, a legszigorúbban tilos volt. Elkövettem a bunt, hogy tudatosan és szilárd meggyozodésbol semmibe vettem a törvényeket. Szemben azzal, amit a törvény diktált, amellett döntöttem, amit jogosnak tartottam, amirol úgy gondoltam, hogy az a Jó. A törvény, ami a Rosszat táplálja, számomra elfogadhatatlan. Bár a propaganda kitartóan azt sulykolta, hogy nem emberi lényekrol van szó, hanem ellenségekrol, akiknek a társadalom boldogulása érdekében el kell tunniük a színrol, egyikükben sem tudtam mást látni, mint hozzám hasonló embert, akinek ugyanannyi joga van élni, mint nekem. Vannak erkölcsi parancsok, amelyek minden törvény felett állnak, és ezek azok, amelyek vezérelnek bennünket, ezeket igyekszem átadni a gyermekeimnek is, hogy aztán ok is továbbadják a maguk gyermekeinek. A Jó számomra világos és egyszeru, ami a "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" parancsolatban foglalható össze. És én minden emberi lényben a felebarátomat látom, gondolkodjék akárhogyan, higgyen akárhogyan, beszéljen akárhogyan, nézzen ki akárhogyan.

Ez az én hátrahagyni kívánt örökségem. Ez az, amire tanítottak. Ez az, amit megtanultam. Amit tettem, nem érdem, és különleges elismerést sem érdemel. Egyszeruen ezt kellett tennem.